Csendben kiáltok
Kiáltás
Kiáltanék, de gyenge a hangom,
csak egy vagyok, porszemnyi élet.
Józanul figyelő szemekkel
nézve a Világot... imádkozom,
s bevallom... félek.
Félek az embertől, technikától,
savasesőktől, atomhaláltól,
háború rémétől, a végpusztulástól.
Félek!... Magamtól, s a kiábrándulástól.
Nagy úr a félelem, megbénít,
de a lélek ereje megnyitja a torkom.
Ezért kiáltok fel... Istenhez, emberhez.
Győzzön az ÉRTELEM!
... halljátok meg hangom.
A csend halála
A fenséges magasztos csend ellen
szövetkezett a gyarló ember.
S mérgében Isten ráfelel,
a földi háborúra, égivel.
BÉKÉT KIÁLTOK!
Hazudhatsz nékem Nagy Vadász,
varázsszavadnak nem hiszek.
Csaholnak körben vérebek,
máglyatüzedből nem viszek.
Nem vezet hozzád már vadcsapás,
Elcsendesültek az erdők, vizek.
Szelíd szelindek ül a térdemen,
Én csak a békében hiszek!
Az élet nyugalmát védem én,
-forronghat köröttem a világ,
A csend a béke kell nekem!
Ne szennyezd be a harmóniát!
Lázas, vad vágyak tűnjetek!
Ibolyacsokor lett mind a vágy.
Szeretet szendereg szívemen,
Békét kiáltok! Nem csatát!
Lehettem volna
Lehettem volna Arany… Petőfi,
pedig hát Én… csak én vagyok.
Megkísértettek az égi fények,
ragyognak rám is csillagok.
Beleszülettem, rossz korban élek,
költőnek lenni nem erény,
kálváriáját járja most a lélek,
költőnek lenni nyűtt remény.
Tömegdivatban, tucatra mérve,
menedzselt sztárok nyűglenek.
Papírhegyekben befúrva mélyen,
a tehetségek csak tengenek.
Parnasszus fényei vaksi lámpák.
,,A pénz beszél, a kutya, ugat,"
mert csaholnak vagy fröcskölnek sárral,
s beszennyezik a ,,zöld utat”.
Így hát… de mégis írni kell!... csupán.
Talán az írás fennmarad?
Máglyára küldik lassan a könyvet,
Gutenberg-galaxis hasad?
S a mikrocsipekbe zsúfolt világ,
torz jelzés lesz és semmi más.
Ideje lenne… emberek!
… hogy jöjjön egy új Messiás.
Ó… addig tudom, még szenvedni kell!
Eljő még számos sorscsapás,
mert korhad a Föld, züllik a lélek,
jövőnk lidérces látomás.
Lehettem volna Arany… Petőfi,
pedig hát Én… csak én vagyok.
Tudom: túlél az írás, a versek,
s megváltanak a verssorok
Vagyok kovász
Vagyok kovász, leszek kenyér,
Szellemkenyér, lélekkenyér.
Leszek kürtös, harsány, hangos,
Citerázó és cimbalmos.
Leszek tűz, mert vagyok parázs,
Gyújtó szikra, mécses, lámpás.
Vagyok, voltam… vagyok, leszek!
Fényhasábot tüzet viszek.
Leszek gyógyír, leszek korsó,
Szomjút oltó… jövőt látó.
Vagyok testvér, leszek bajtárs,
Haldokló fán újult hajtás.
,,Porból lettem, porrá leszek, "
Amíg élek tüzet viszek.
Verset írok rovásfára,
Életemnek ez az ára.
Ha meghalok, csillag leszek:
Égbolton is véled leszek.
Fényerőmet néked adom
Harmatkönnyem rád hullatom.
Színes szép levelek(-kel)
Színes szép levelekkel üzenem
a Télnek, a Tavasznak, a Nyárnak,
hogy keményre sulykolt éveim
nyugalmat nem találnak,
Mert züllik a szellem, elaljasul,
elkorcsosult elfajult az ember.
Mivégre hajtod, rágod életed?
Mit hoz a Tavasz s "December"?
Színes szép levelekkel üzenem,
Térj meg Istenhez csak egyetlen egyszer!
Építsd a Lelket s az Életed!
Mert "minden elmúlik egyszer."
Óvjad a Földet az Életet!
Neveld a gyermeked! -kicsinyke lelked-
A szeretet, a jóság hasson át,
csak úgy... így nyerhetsz kegyelmet!
Színes szép levelekkel üzenem!
Hallgass a költőre, jobbító szóra.
Mert tenni kell!... Tenni... S nem is keveset.
Hisz(en) vészesen ketyeg az óra.
Síromra
Ha megvált az Isten,
Ha örök-létet kapok,
Fejfámra csak ennyit írjatok:
Itt élt … írt, és belehalt.
Értelme volt az életének,
Békében nyugszik e hant alatt,
Túléli a vers, a zengő ének.
